inner smile

se veszély függő kardja, s kísértetek hada

se távoli emlék üszke, hűlő vérszín hamuja

ontológiai kontempláció a reménytelenségről

Ok- okozati viszonyok szemérmetlen, bizalmaskodó föltételezése, mintha minden cselekedet, hozzáállás, gesztus vagy lelkesültség mélyén, mögött föllelhető volna valami szubsztancia, valami megfogható, beazonosítható, büntethető ok. Mintha logikai lehetetlenség volna a létezés ártatlansága. Ártatlanság a ceremóniák nehézkes levegőjétől, távol a tisztaságmániások rosszindulatú intencióitól. Most, hogy ezek az intenciók a reményből fakadnak természetesen triviális, anélkül, hogy mindez dehonesztálná az utóbbit. Mindenesetre érdekes ez a közös pszichés eredő. A remény létrehoz egy állapotot melyben mint várakozás eminensen tud fungálni a föntebb említett viszonyrendszerben. És mi van ha hiányzik ez a remény? Nem a kétségbeesésre gondolok, a desperát cinizmusra, mert ekkor még mindig él bennünk valami számító előretekintés a jövőre, ez csak Pandora utolsó ajándékának látens elvesztésével volna egyenértékű. Hanem, hogy ezt az ajándékot egyáltalán nem fogadjuk el. Ez a jövővel való mindenféle kapcsolat tökéletes hiányának tapasztalata. Ez a hiány nem türelmetlen nem nyugodt és nem erős és nem magabiztos. Ez a hiány kezelhetetlen és persze így radikálisan szubverzív. Ha nem törődik a múlttal és fittyet hány a jövőnek akkor nincsen az az istenbarma, ki diszponálhatna fölötte. Se politikai, és ami fontosabb se pszichológiai értelemben, hiszen az általuk munícióként használt emlékek bősz, dühödt serege soha nem lesz képes létezni egy remény és félelem nélküli létben; permanens zárványokba tagozódásuk és semmibe hullásuk a legteljesebb közönytől kísérve történik meg. A reménytelenség vagány és szégyentelenül agresszív, a reménytelenség gyönyörű. Lerombolva saját jövőjét kihívóan áll az eljövendő hátborzongató idegensége elé.

édes november

a viharok hava, ilyenkor kell tengerre szállni, a harcainkat megvívni, tiszta lelkiismerettel elkövetni kedves bűneinket, totálisan kimerülni, a disznókat leölni, zsírjukat meginni; a november az mindig is egy ösztönszerű, mértéktelen időszak volt, talán ellenpontozva a rákövetkező időszakot, a kényszeredett ünnepek vigasztalan nihilizmusát; szekuralizált mortalitás-kultusz év végi parádéját előzi - félig hátat fordítva neki - celebrációtól mentesen, az az egy halottak napja is rég belefúlt önnön bohózatába; nocsak, de így éjfél felé érződik már a rénszarvasbűz, dörgölik már kezüket, orrukat a szarháziak; kibaszott fenyők, villanyégők, szaloncukor, csak még pár percet adjatok...

A létező legvilágosabb kifejtésre törekedvén, ám nem feledve azon ha nem is önként vállalt inkább az ilyenkor obligát legkülönösebb kényszer hatása alatt elfogadtatott megállapodást sem, melyet a körülmények néhol ingatag talajon álló, néhol túl precirírozott elemzése vitathatatlanul ésszerű, mit több kívánatos interpretációs kontextusként jelölt ki, triviálisan bomlik ki a szokásos udvariassági formákat most mellőzve, de nem elfelejtve, egy még csak kontúrjaiban megrajzolt, de már az egyetemesség szerénytelen jelzőjére igényt tartó csapásirány, melyen haladva bántó szükségszerűséggel világlik fel az a korábban érdemtelenül a perifériára szorított s meg nem értve, de minimum elnagyoltan csak holmi devianciaként aposztrofált, szociopszichológiailag kíművelt fél-entelektüellek számára deskriptíve appercepiálhatatlan mentális tömb, ami akár létezhetne is...

kurva jó ünnepeket!!...

...life is crazy...life is mad...

az élőknek szeretettel

"Az a keresztény döntés, amely a világot csúfnak és rossznak találta, tette a világot csúffá és rosszá."

Teljesítménykultuszunk fölényes tudatával nem inkongruens-e a kötelességszerű november elejei kivonulás bús-ájtatos performansza? Ez a hányingerkeltően szentimentális, szemforgató, város-széli ankét a maga bájtalan tüsténkedéseivel vajh' hogyan tett szert az olykor akár négynapos üzemkiesést is generáló státuszára ebben a színleg metafizikátlanított, szekuralizált milliőben?

Történeteink hősei közül eleddig a keresztény világképnek sikerült a legátfogóbb, legkoherensebb s ezáltal a legmegnyugtatóbb fel(ill. -meg)oldást kínálnia a halál, az emberi végesség kínzó, szorongató tüneteire. Nincs még egy ilyen komplex rendszer amely ilyen hosszú időn keresztül le tudta volna kezelni az emberi egzisztenciának ezt a legfontosabb konstituens elemét. (Megjegyzem, hogy a halál mint az egzisztencia lényegi konstituense a hermeneutikai tanatológia egyik gondolati alapköve.) Időközben aztán, nagy lett a pofánk. Ami önmagában nem is lenne probléma csak - mint ahogy az előbb már érintőlegesen utaltam is rá - a szekularizáció illetve a metafizika kifüstölése világkonstrukcióinkból látszólagos és - csak és kizárólag a filozófiai magaskultúra által nyíltan bevallottan - megvalósít(hat)atlan. Egyszóval az arcunk közel sem akkora, mint lehetne. Ez a kicsinyes szűkkeblűség aztán az évenkénti raktár-látogatás lerovásán túl pillanatok alatt vigyázba vágja magát amint valami eszement, has(és -agy)menéses spiritiszta túlvilági kopogtatókról, ufo-telepátiáról, szíriuszi déenesekről vagy valami kurva csakrákról revelál. Faszságaink ilyen kimeríthetetlen tárháza teszi szinte lehetetlenné, hogy az emberi végességet tabuként őrző gyávaság beton-szarkofágját a legvagányabb emberi méltósággal morzsoljuk szét.

"Mégiscsak nyíltabban és világosabban kellene beszélnünk a halálról, azzal kezdve talán, hogy nem kezeljük többé titokként. A halál nem rejt titkot. Nem nyit ajtót. A véget jelenti az embernek. Ami tovább él belőle, az az, amit még más embereknek adott, ami az ő emlékezetükben megmarad."(Elias)

...mert csak az ördög olvas...

Emil Michel Cioran 1911-ben született egy erdélyi kis faluban, Nagyszebentől nem messze. Két dolgot említenék meg vele kapcsolatban: szerette a whiskey-t és utálta a magyarokat. Már csak ezért is fasza gyerek lehetett, arról nem is szólva, hogy a 30-as években egyszer majdnem agyonverték csak mert rátört a röhögőgörcs a fasiszta vasgárda egyik gyűlésén (hogy mit keresett ott pont ő, aki mélyen megvetette ezt a fajta csürhét -talán a vitalitásukat leszámítva -, az rejtély). Ami a magyarokat illeti, a gyűlölet nála egyet jelentett a magyarok gyűlöletével, de ezt olyan csodálatos ambivalenciával tette, hogy erről inkább hallgassuk meg őt:

"Irigylem szomszédaink arroganciáját, irigylem nyelvüket, mely embertelen gyönyörűséggel hordozza - kultúrálatlanul bár - egy másik világ hangzását. Hatalmas és bántó, imára, üvöltésre, sírásra alkalmas; a pokolból kelt életre, hogy elhozza a Földre zajait és hangulatát. Noha csak káromkodásait ismerem, a magyar nyelv soha el nem múlóan gyönyörködtet, soha nem untat hallgatnom, eltölt és taszít, megadom magam a bájának és a borzalmának, lágyan hömpölygő és hirtelen ölő szavainak, melyek oly kiválóan illenek a szenvedés szélsőségeihez. Mindenkinek magyarul kellene meghalnia- vagy elutasítania a halált."

A 30-as évek vége felé meghozta valószínűleg élete egyik legjobb döntését, franciává vált. És lett a 20. század egyik legnagyobb francia esszéistája. Rá vall, hogy francia nyelvtudását 18., 19. századi pornográf francia kisregények olvasásával és a szexualitás minél kifejezőbb és cizelláltabb körülírásával csiszolta brilliánsá. Francia nyelvből a mestermunkája és egyben a filozófiai főműve: A bomlás kézikönyve. Ebből következik egy részlet:

"A Kétely magvait akartam még a föld méhébe is elhinteni, átitatni vele az anyagot, uralomra emelni ott, ahova a szellem soha még el nem hatolt, és mielőtt még a létezők velejéig érnék, porrá akartam zúzni a kövek békéjét, és beléjük ültetni a szív minden veszélyeztetettségét és fogyatékosságát. Ha építész lennék, templomot emeltem volna a Romoknak; mint igehirdető, lelepleztem volna az imák bohózatát; királyként a lázongás címerét tűztem volna a lobogómra. Mivel az emberek az önmegtagadás titkolt vágyának csíráit hordozzák magukban, mindenütt az önmagukhoz való hűség ellen uszítottam volna, elképedésbe süllyesztve az ártatlanságot, megsokszorozva azok számát, akik magukkal szemben követnek el árulást, és meggátoltam volna a sokaságot abban, hogy a bizonyosságok latyakjában poshadjon."

Románból lett francia. És mégis, ha valamikor, akkor csak az ő "szidalmait" olvasva érzek valami büszkeséget azért mert magyar vagyok.

"E kifinomult hunokban van valami visszahúzódott kegyetlenségből szőtt búskomorság, melynek sehol nem találni párját: mintha a vér önmagáról kezdene álmodni. És végül dallammá oldódna. Lényegüktől nem eltávolodva, habár a civilizáció megérintette, mi több, megjelölte őket, tudatában lévén annak, hogy páratlan horda leszármazottai, áthatva egy mély, egyszersmind teátrális elbizakodottsággal, mely inkább tragikus, mint romantikus vonásokkal ruházza fel őket, nem lehettek hűtlenek ahhoz a küldetéshez, mely a modern világban jutott nekik: visszahelyezték jogaiba a sovinizmust, elegendő pompát és végzetet vivén bele, hogy még a kiábrándult szemlélő is megkapónak lássa."

Valahol Európában

Ők, akik nem igazán élvezték ha győztek. De nem tudtak betelni az - ugyan csak pillanatokra adatott - hatalom pofátlanul jogtalan gőgjével sem. Ők, akik soha nem reméltek s mostanában már nem is igazán féltek. Akik minden különösebb skrupulus nélkül imádtak véletlenszerűen kiválasztott kísérteteket és irgalmatlanul irtottak másakat (akár magukban is). Igyekeztek végleg elvetődni múltjuktól (ad absurdum kiesni az időből, ám sikertelenül) illetve soha nem hódoltak be a jövőnek. Soha nem osztogattak parancsot, éppúgy megvetették a törvények és axiómák infantilis, isteni koherenciáját, mint a prüdéria áporodott levegőtlen világát. Soha nem kértek, bár időnként adtak kegyelmet - zavarbaejtően s adott esetben meggondolatlanul gyakorolták ezen aktust. Nem voltak agresszívek és a mindenkori ellenfelük legnagyobb rémületére nem volt bennük semmi gyűlölet, semmi viszonyulási vagy alkalmazkodási képesség; a nihilizmus leghidegebb közönyével figyelték a harc közbeni legapróbb jeleket. Nem tettek különbséget a lehetséges kimenetelek között, a jövöt illetően nemhogy kívánságaik, illúzióik sem voltak. Harcaik voltak törvények és vágyaik voltak pszichológia nélkül. Ezen cinikus indolenciájuk haragot és félelmet ébresztett másokban bármerre jártak is. Terhére váltak minden szocietásnak, fertőző rések voltak egy konformista világban. Kaotikusan szétszóródva, mindenféle haszon vagy említésre méltó történelmi tett nélkül röhögtek élve és döglődve. Soha nem ismerték és nem is akarták ismerni egymást; érdektelenségük s a nem akart közösségük iránt tanúsított érzéketlen attitűdjük diszkrét topológiájánál már csak halált-megvető horrorisztikus derűjük tűnhetett szörnyűbbnek. Végletekig vitt következetlenségük, permanens értetlenségük és ez a belőlük folyamatosan áradó horrorisztikus derű, szóval ez a blaszfémikus elegy vezetett a leghírhedtebb modernkori tulajdonságukhoz: a sportszerűtlenséghez...


Óh, ti erőtől duzzadó, ruganyos testű fiúk és lányok. Gyönyörű nemzetünk gyönyörű katonái. Álljatok meg egy pillanatra s szegezzétek föl büszkén fejetek. Lássuk domdorodó izmaitok, tapinthassuk verítékező, borotvált bőrötök ezáltal is szorosabbra vonva szövetségünk, hogy majd szent küzdelmeitekben érvényesülhessen drukkolásunk hátulról jövő nemes szándéka egy még dicsőbb olimpia reményében. Útra hát, a tiltott városba aranyló fiaink és leányaink!


Könyörgöm, akasszuk fel őket!