2007. október 17., szerda

...mert csak az ördög olvas...

Emil Michel Cioran 1911-ben született egy erdélyi kis faluban, Nagyszebentől nem messze. Két dolgot említenék meg vele kapcsolatban: szerette a whiskey-t és utálta a magyarokat. Már csak ezért is fasza gyerek lehetett, arról nem is szólva, hogy a 30-as években egyszer majdnem agyonverték csak mert rátört a röhögőgörcs a fasiszta vasgárda egyik gyűlésén (hogy mit keresett ott pont ő, aki mélyen megvetette ezt a fajta csürhét -talán a vitalitásukat leszámítva -, az rejtély). Ami a magyarokat illeti, a gyűlölet nála egyet jelentett a magyarok gyűlöletével, de ezt olyan csodálatos ambivalenciával tette, hogy erről inkább hallgassuk meg őt:

"Irigylem szomszédaink arroganciáját, irigylem nyelvüket, mely embertelen gyönyörűséggel hordozza - kultúrálatlanul bár - egy másik világ hangzását. Hatalmas és bántó, imára, üvöltésre, sírásra alkalmas; a pokolból kelt életre, hogy elhozza a Földre zajait és hangulatát. Noha csak káromkodásait ismerem, a magyar nyelv soha el nem múlóan gyönyörködtet, soha nem untat hallgatnom, eltölt és taszít, megadom magam a bájának és a borzalmának, lágyan hömpölygő és hirtelen ölő szavainak, melyek oly kiválóan illenek a szenvedés szélsőségeihez. Mindenkinek magyarul kellene meghalnia- vagy elutasítania a halált."

A 30-as évek vége felé meghozta valószínűleg élete egyik legjobb döntését, franciává vált. És lett a 20. század egyik legnagyobb francia esszéistája. Rá vall, hogy francia nyelvtudását 18., 19. századi pornográf francia kisregények olvasásával és a szexualitás minél kifejezőbb és cizelláltabb körülírásával csiszolta brilliánsá. Francia nyelvből a mestermunkája és egyben a filozófiai főműve: A bomlás kézikönyve. Ebből következik egy részlet:

"A Kétely magvait akartam még a föld méhébe is elhinteni, átitatni vele az anyagot, uralomra emelni ott, ahova a szellem soha még el nem hatolt, és mielőtt még a létezők velejéig érnék, porrá akartam zúzni a kövek békéjét, és beléjük ültetni a szív minden veszélyeztetettségét és fogyatékosságát. Ha építész lennék, templomot emeltem volna a Romoknak; mint igehirdető, lelepleztem volna az imák bohózatát; királyként a lázongás címerét tűztem volna a lobogómra. Mivel az emberek az önmegtagadás titkolt vágyának csíráit hordozzák magukban, mindenütt az önmagukhoz való hűség ellen uszítottam volna, elképedésbe süllyesztve az ártatlanságot, megsokszorozva azok számát, akik magukkal szemben követnek el árulást, és meggátoltam volna a sokaságot abban, hogy a bizonyosságok latyakjában poshadjon."

Románból lett francia. És mégis, ha valamikor, akkor csak az ő "szidalmait" olvasva érzek valami büszkeséget azért mert magyar vagyok.

"E kifinomult hunokban van valami visszahúzódott kegyetlenségből szőtt búskomorság, melynek sehol nem találni párját: mintha a vér önmagáról kezdene álmodni. És végül dallammá oldódna. Lényegüktől nem eltávolodva, habár a civilizáció megérintette, mi több, megjelölte őket, tudatában lévén annak, hogy páratlan horda leszármazottai, áthatva egy mély, egyszersmind teátrális elbizakodottsággal, mely inkább tragikus, mint romantikus vonásokkal ruházza fel őket, nem lehettek hűtlenek ahhoz a küldetéshez, mely a modern világban jutott nekik: visszahelyezték jogaiba a sovinizmust, elegendő pompát és végzetet vivén bele, hogy még a kiábrándult szemlélő is megkapónak lássa."

3 megjegyzés:

Névtelen írta...

egyszer elkezdtem azt a könyvet, aztán félretettem, mert valami másnak a közepén voltam és azóta se folytattam.

én sejtem, min röhöghetett a gárda felvonulásakor. kb azon, amin én is, ha kimennék egy magyar gárdás ünnepélyes tagavatásra.

cioran nekem túl...

malac hit írta...

túl optimista?:)

Névtelen írta...

talán igen.

én, aki nem felvett közönnyel bírok, ezt már sokszor rámsütötte Ő, még mindig túl optimista vagyok.