Teljesítménykultuszunk fölényes tudatával nem inkongruens-e a kötelességszerű november elejei kivonulás bús-ájtatos performansza? Ez a hányingerkeltően szentimentális, szemforgató, város-széli ankét a maga bájtalan tüsténkedéseivel vajh' hogyan tett szert az olykor akár négynapos üzemkiesést is generáló státuszára ebben a színleg metafizikátlanított, szekuralizált milliőben?
Történeteink hősei közül eleddig a keresztény világképnek sikerült a legátfogóbb, legkoherensebb s ezáltal a legmegnyugtatóbb fel(ill. -meg)oldást kínálnia a halál, az emberi végesség kínzó, szorongató tüneteire. Nincs még egy ilyen komplex rendszer amely ilyen hosszú időn keresztül le tudta volna kezelni az emberi egzisztenciának ezt a legfontosabb konstituens elemét. (Megjegyzem, hogy a halál mint az egzisztencia lényegi konstituense a hermeneutikai tanatológia egyik gondolati alapköve.) Időközben aztán, nagy lett a pofánk. Ami önmagában nem is lenne probléma csak - mint ahogy az előbb már érintőlegesen utaltam is rá - a szekularizáció illetve a metafizika kifüstölése világkonstrukcióinkból látszólagos és - csak és kizárólag a filozófiai magaskultúra által nyíltan bevallottan - megvalósít(hat)atlan. Egyszóval az arcunk közel sem akkora, mint lehetne. Ez a kicsinyes szűkkeblűség aztán az évenkénti raktár-látogatás lerovásán túl pillanatok alatt vigyázba vágja magát amint valami eszement, has(és -agy)menéses spiritiszta túlvilági kopogtatókról, ufo-telepátiáról, szíriuszi déenesekről vagy valami kurva csakrákról revelál. Faszságaink ilyen kimeríthetetlen tárháza teszi szinte lehetetlenné, hogy az emberi végességet tabuként őrző gyávaság beton-szarkofágját a legvagányabb emberi méltósággal morzsoljuk szét.
"Mégiscsak nyíltabban és világosabban kellene beszélnünk a halálról, azzal kezdve talán, hogy nem kezeljük többé titokként. A halál nem rejt titkot. Nem nyit ajtót. A véget jelenti az embernek. Ami tovább él belőle, az az, amit még más embereknek adott, ami az ő emlékezetükben megmarad."(Elias)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése