inner smile

se veszély függő kardja, s kísértetek hada

se távoli emlék üszke, hűlő vérszín hamuja

ontológiai kontempláció a reménytelenségről

Ok- okozati viszonyok szemérmetlen, bizalmaskodó föltételezése, mintha minden cselekedet, hozzáállás, gesztus vagy lelkesültség mélyén, mögött föllelhető volna valami szubsztancia, valami megfogható, beazonosítható, büntethető ok. Mintha logikai lehetetlenség volna a létezés ártatlansága. Ártatlanság a ceremóniák nehézkes levegőjétől, távol a tisztaságmániások rosszindulatú intencióitól. Most, hogy ezek az intenciók a reményből fakadnak természetesen triviális, anélkül, hogy mindez dehonesztálná az utóbbit. Mindenesetre érdekes ez a közös pszichés eredő. A remény létrehoz egy állapotot melyben mint várakozás eminensen tud fungálni a föntebb említett viszonyrendszerben. És mi van ha hiányzik ez a remény? Nem a kétségbeesésre gondolok, a desperát cinizmusra, mert ekkor még mindig él bennünk valami számító előretekintés a jövőre, ez csak Pandora utolsó ajándékának látens elvesztésével volna egyenértékű. Hanem, hogy ezt az ajándékot egyáltalán nem fogadjuk el. Ez a jövővel való mindenféle kapcsolat tökéletes hiányának tapasztalata. Ez a hiány nem türelmetlen nem nyugodt és nem erős és nem magabiztos. Ez a hiány kezelhetetlen és persze így radikálisan szubverzív. Ha nem törődik a múlttal és fittyet hány a jövőnek akkor nincsen az az istenbarma, ki diszponálhatna fölötte. Se politikai, és ami fontosabb se pszichológiai értelemben, hiszen az általuk munícióként használt emlékek bősz, dühödt serege soha nem lesz képes létezni egy remény és félelem nélküli létben; permanens zárványokba tagozódásuk és semmibe hullásuk a legteljesebb közönytől kísérve történik meg. A reménytelenség vagány és szégyentelenül agresszív, a reménytelenség gyönyörű. Lerombolva saját jövőjét kihívóan áll az eljövendő hátborzongató idegensége elé.