édes november

a viharok hava, ilyenkor kell tengerre szállni, a harcainkat megvívni, tiszta lelkiismerettel elkövetni kedves bűneinket, totálisan kimerülni, a disznókat leölni, zsírjukat meginni; a november az mindig is egy ösztönszerű, mértéktelen időszak volt, talán ellenpontozva a rákövetkező időszakot, a kényszeredett ünnepek vigasztalan nihilizmusát; szekuralizált mortalitás-kultusz év végi parádéját előzi - félig hátat fordítva neki - celebrációtól mentesen, az az egy halottak napja is rég belefúlt önnön bohózatába; nocsak, de így éjfél felé érződik már a rénszarvasbűz, dörgölik már kezüket, orrukat a szarháziak; kibaszott fenyők, villanyégők, szaloncukor, csak még pár percet adjatok...

A létező legvilágosabb kifejtésre törekedvén, ám nem feledve azon ha nem is önként vállalt inkább az ilyenkor obligát legkülönösebb kényszer hatása alatt elfogadtatott megállapodást sem, melyet a körülmények néhol ingatag talajon álló, néhol túl precirírozott elemzése vitathatatlanul ésszerű, mit több kívánatos interpretációs kontextusként jelölt ki, triviálisan bomlik ki a szokásos udvariassági formákat most mellőzve, de nem elfelejtve, egy még csak kontúrjaiban megrajzolt, de már az egyetemesség szerénytelen jelzőjére igényt tartó csapásirány, melyen haladva bántó szükségszerűséggel világlik fel az a korábban érdemtelenül a perifériára szorított s meg nem értve, de minimum elnagyoltan csak holmi devianciaként aposztrofált, szociopszichológiailag kíművelt fél-entelektüellek számára deskriptíve appercepiálhatatlan mentális tömb, ami akár létezhetne is...

kurva jó ünnepeket!!...